Tegnap hajnalban elrepült a család, és holnapután lenne egy hónapja, hogy folyamatosan volt nálunk valaki vendégségben. Nem mondom, hogy nem élvezem ma, hogy tízkor keltünk, de délben még mindig az ágyban henyélünk, narancslé, fagyi, hátmasszázs és a többi társaságában... Csak semmi sietség. A matracot este is le tudjuk hozni a teraszról, szép tiszta lepedőt rátenni is sikerül majd éjszaka, sőt, akár holnap is ráér, és a rákok is hagy rohadjanak a hűtőben. (Najó, azt mindjárt kihajítom tényleg.) Újra kezdem a dolgozást, újra kezdjük a pucéran mászkálást a lakásban. Ma reggel még felöltöztem ahhoz, hogy kimenjek pisilni, aztán kinevettem magam: nincs itt senki. A Kispipik nagyon szórakoztatóak, ugyanakkor száz százalékos figyelmet igényelnek, csak akkor lehet egy történetet elmesélni, egy másnapi tervet megszőni, ha ők alszanak. Egyelőre jó ez a léha élet nekem, melyben totálisan szabad vagyok, még ha csordultig telik is a szívem, amikor összeölelkezve látom a két kis nyavajást a parton hopp juliskát énekelni és táncolni, vagy hatalmas cuppanós puszikat gyűjtök be éppen tőlük... Szép kis nyaralás volt, és annyira nem is költekeztem túl magam, mint vártam, most pedig két hónap alatt félre kell tenni a fizetés legalább felét, hogy a következő két hónapban legyen mit enni majd. Jön az édes nyáááár, melyben hátizsákkal fogjuk körbekalandozni az egész csudaszép szigetünket, határidők és tervek nélkül! Vagy persze: majd meglátjuk mi lesz, de egy-két-három hét ilyen jellegű sziget túrát mindenképpen szeretnék! :-)

Na, hát itt a család, csak Apu hiányzik (de majd jön tavasszal), meg mittomén, az, hogy valahogy jobban osszuk be az időnket, mert reggel ezer év összeszedni a kölkeket, meg magunkat, aztán minden lassú és rohanós egyszerre, de egyébként voltunk már mindenfelé, sok strand és állatpark és kaktuszpark és hal-evő és ma meg kaptunk szabadnapot, Nagymacskámmal fetrengeni sokáig a teraszon (ott lakunk, mióta ők itt vannak, átengedtük a szobákat, nagyon hippi, verőfényben bújunk reggelente) és még erre is jut időm, hogy idepötyögjem, de valójában nem is, mert már megyek is, jövőhéttől lesz idő mindenre megint, közben meg még szülinapom is lesz, nincs hova menekülni, nem baj, hagy ünnepeljék meg. :-)

Kamilla a parton (20 órával azután, hogy a havas Bratislavaban felszálltak a repülőre, majd megérkeztek és aludtak és reggel irány a strand) meztelenül rohangál a hullámok elől és kavicsokat hajigál: -"Papa, ez most egy álom?"

:-)

Janka meg, míg fürdés után öltöztetem, egyszercsak: -"Bocsánatot kérek, nem figyeltem rád!"

:-)

Majd egy angol családi párbeszéd, Kamilla első este nekem: "- Köszönöm, hogy szállást adtál nekünk! -Én köszönöm, hogy eljöttetek meglátogatni!" :-)

(A harmadik egyelőre nem mond semmit. Vagy legalábbis nem halljuk.)

:-)

Megszerettem.

Jesszusom, február lett, hol tartsam a születésnapomat!?

Eléggé kapjuk most a dózist mindenből, amiben hiányt szenvedhettünk az utóbbi (holnapután lesz) egy évben: barátok, család, otthoni ízek, bulik, emlékek, és még sorolhatnám, de mivel semmi ihletem, csak Bandita-Papa rámszólt, hogy blogolni kéne, és mivel most elmosogattam és úgyis várni kell, hogy zuhanyozni is tudjak jómeleg vízzel, így gyorsan tényszerűen idevetem, mik történtek, dióhéjban. Előszöris, befutott az ötös csapat, Balázs, Attila-Viki, MocsárPeti és FokiTomi, egy félreszervezés illetve véletlen következtében egyazon géppel, melyen Dávid anyukája és férje is. Így aztán a két csapatot hol együtt, hol külön pesztráltuk, 2 napra béreltünk (ők) egy kilenc személyes buszt, mellyel a legbonyolultabb kirándulásokat együtt is megejthettük, aztán néha ki-ki a saját bandájával. Már első nap "beteg" lettem, mert egész biztos, hogy megszakadt volna a szívem, ha az amúgyis kilóg a lóláb (utolsó hetem egyébkéntis ott) munkahelyemet részesítem előnyben az oly régen nem látottakkal szemben. Így aztán orvosi papírok és egyéb kézzelfogható bizonyítékok hiányában tulajdonképpen kirúgattam magam egy héttel a szerződésem lejárta előtt okosan (pont, amit nem akartam, sebaj, volt már ilyen, és lesz is még), egyáltalán nem bántam meg. Viszont ma voltam próbanapon egy másik helyen, bár nem kerestem még melót, de ez a fiúm éttermének szomszédjában található norvég lokál, ahova épp keresnek emberkét, ráadásul ha minden igaz most csak pár órában, és február végétől többre (ami azért ideális, mert most hétfőn meg ugye jön az én kis családom, tesóstul, Anyustul, kispipistül, sógorasszonnyal, szóval emiatt is nem kezdtem munkakeresésbe, a terv szerint februárban az uram tart el). De ha ez így összejön, akkor picit maradok norvégiában is, miért ne, és a munkakeresésre szánt időt mondjuk blogírással töltöm majd, becsszó, most viszont jóccakát! (Holnap ismét komoly beach-ball meccsünk van hajnali fél10-kor a fehér homokos playa-n, úgyhogy csapatépítő alvásra van szükségünk mostazonnal!)

-piacozás

-hét(!) mosás egy napon (nagyrészt az újonnan beszerzett ágyneműk)

-teraszon napozás, könyv-olvasgatás (smiiiile)

-felsöprés (egy dűnényi homok a lakásban, pedig még csak alig másfél hónapja lakunk itt, és már söpörtem eddig kétszer is, meg néha biztos D is, de Mily tutira..!)

-jólérzem magam egyedül (tapsoljuk meg a társ(aság)függő csapattársat: 3 órája tiszta)

-készülök egy bulira (várom, megfürdök, tiszta ruhát veszek, nem csak úgy spontán beesek valahova egy sörre)

-spanyol szótár kézbevétele

Összességében jó kis nap ez, még fagyiárus-autó is bömböltette a magnót az ablak alatt félórán át. Gyerekek rohannak, én fentről vigyorgok - volt. Na futás a buliba (előtte étteremben vacsizom). :-o

Van abban valami bájosan kedves, ahogy az öreg párok esznek nálunk mostanában. Például, ahogy mindig megmosolyogja mindhármunk, ha fizetéskor a néni veszi elő a bankkártyát, a férfi bácsi helyett (tipikusan norvégoknál). Vagy hogy a nénik megvárják, hogy a bácsi rendelje a bort, és kóstolja meg először. Előfordul az is, hogy az ételt is a férfi rendeli (tipikusan spanyoloknál). De a múltkori kedvencem: magát mindigis tréfásnak tudó bácsi írja alá a bankkártyás fizunál a bizonylatot, amihez odaadom a tollam, a néni már ekkor mosolyog, de azzal az arccal, amiből tudom, hogy valami tréfa lesz (ismerem már ezt az arcot), és tényleg a bácsi feltűnő, teátrális mozdulattal teszi be az ingzsebbe a tollam, hogy én erre felháborodva mondjam, excuse me, az az én tollam, és akkor a homlokára csap, kacsint, nevetünk mindahányan, majd asztaluktól ellépve azt gondolom egy pillanatra, hahaha, ez aztán vicces volt, mondhatom, miután eszembejut a néni arca, és elképzelem, hogy évek óta, ha nyaralnak, az ura ezt eljátsza, ő meg büszkén nevet, és hogy ez tulajdonképpen ahelyett, mint elsőre tűnik (tök gááááz), valójában szupercukiság.

Voltunk ma a háznál, amit el akarunk foglalni. Jó helyen van, óceán-panoráma, kaktuszok, kis domb, mégsincs messze a busz, csak lesétálsz és egyből ott a civilizáció, mégis olyan vad és buja a hegy, és természetesen a ház is, amire azt mondta egy fiú, aki arra jött és megkérdeztem, kié ez a ház, hogy ez nem is egy ház. Valójában tényleg nincs befejezve, nagyjából csak az alapja van, amit aztán túl alacsony falakkal vettek körül, majd lefedték az egészet, kicsike ablakból is csak egy jutott rá, de Dávid szerint le kellene szedni a födémet, és az alapfalakra felhúzni fából, meg üvegből kis kuckótetőt, és kész is lenne. Fényes-kedves. A terv szerint (de minek is tervezgetek? na nem értem, de tervezgetek mégis) ha csak annyit költünk rá, mint most albira, akkor bármeddig is tart, nem bukunk rajta (maximum a munkánkat), és ha elzavarnak, egyszerűen csak újra kiveszünk egy rendes lakást. Ha viszont nem zavarnak el! Elsőkörben az elektromos művektől kellene kérni, hogy húzzák oda az áramot a valamelyikünk nevére. (Nincs messze egy oszlop.) Azokkal a számlákkal tudnánk igazolni a mágikus öt év letelte után, hogy mi azóta ott élünk, vagyis a kecó hivatalosan is a mienkké vált. Már amennyiben nem mondják azt, hogy na persze gyerekek, tűnés. Mindenesetre, hátha nem mondják, és tényleg működne a dolog. Szóval hordós földbeásós budi lenne (természetesen rendes kényelmes WC-ülőkével, és nem laknának odabent pókok egyáltalán), és a zuhanyzó is afféle barkács. A többi nem fontos, a gáztűzhely mindenhol palackos, kint pedig lenne egy kis kemence, amit mi építettünk. Búbos. :-) Elvégre mindketten keramikusok (is) vagyunk! Minden teljesen barkács lenne, főleg eleinte, de élveznénk rajta barkácsolni, körbeültetni a házat mindenféle finomsággal és szépséggel, nézni a naplementét, kutyát etetni (ez az egyetlen életforma, melyben D. szerint is indokolt a kutya, mert amíg nem néz ki túl jól a kecó, másnak is eszébe juthat benézni, viszont egy nagy és mérges külsejű fekete eb elugatja a kéretlen látogatót a környékről - zord külseje pedig érző szívet takarna természetesen, és minket boldog örömmel várna haza). De nem is igen kéne várnia, mert nem nagyon mennénk sehova, hülye hippik lennénk végre és beintenénk rendesen a társadalomnak, meg a világgazdasági válságnak, otthon ülnénk és a függőágyról lógatnánk le a lábunkat jóllakottan a lecsótól, amit a házkörüliből főztünk. Szóval az egyetlen szabály, amihez tartani kell magunkat, hogy sose kerüljön többe, mint egy átlagos albi. Mert ha havonta ráköltünk 400 eurót, az egy éven belül elég csilivili kis lakást eredményezhet, melyből persze az első fél év eléggé összkomforttalannak ígérkezik, na de itt nyár van és jóidő, és türelem és szerelem (ja? az nem, csak szeretet és kedvesség), mindez a kis kényelmetlenség tehát megéri, ha ténylegesen nem zavar el minket senkisem. Pláne nem, mondjuk három évnyi csinosítgatás után, ugye? Márpedig valamiért úgy tűnik, ez eléggé valószínű, mert kit érdekel egy lepukkant kőhalmaz egy poros domb kellős közepén? Itt szerintem senkit, csak nem szabad hirtelen túl szépre csinálni, mert az egyből szemet szúr. Csak lassan, óvatosan, kényelmesen.

Míg felmásztunk a hegyre, hogy szemlézzük a terepet, a fiúm végig a hajóiról beszélt, hogy hogyan is lesz hajóskapitány, mennyi vizsga és idő és pénz kell minderre, és hogy aztán milyen kiválóan fogunk élni, mindig ezt mondja, hiszem is, meg nem is, de örülök, ha vannak tervei, fényesek és boldogok. Tegnap pedig egész éjjel hajókkal álmodtam, miután elalvás előtt másfél órán át a neten kutakodott, melyből az derült ki, hogy a menő hajókákért amerikáig kell menni, bizony ám!

Tervek, tervek, tervek - minek? Csakúgy, mert szórakoztat.

Jövő ilyenkor Thaiföldön leszünk egy kis időre.

Egy ideje gyanakszom, hogy abban a hogyishívjákban szenvedek, amikor az ember (az a fajta gyogyós, aminek nem jut eszembe a neve) ránéz egy csomag kiszóródott fogpiszkálóra és megmondja, hány darab. Az étteremben ugyanis folyton azt játszom, hogy mondjuk meg kell teríteni öt asztalt, akkor az 5x4 db villa és kés és szalvéta és vizespohár és borospohár, egy sószóró, egy gyertya, egy váza, és akkor belemarkolok a villákba és elindulok vele, és majdnem mindig úgy jön ki, hogy épp annyi van a kezemben, mint amennyire szükségem van. A legsúlyosabb az volt, amikor Suzie megkért, számoljak le a tízezres csomagba kötött szórólapokból 500-at, odaadni valami szerencsétlennek, aki majd kiviszi, és akkor kivettem egy jó adagot, elkezdtem leszámolni, és hát nem 501 darab volt? De.

Egyébként simán lehet, hogy egyszerűen csak az van, hogy fél éve melózok itt, és naponta milliárdszor megterítek, és már kib..., kur..., gec..., rohadtul... kicsikét kezd unalmas lenni, szóval, hogy egyszerűen csak már álmomban is képes lennék 24 villát markolni a fiókból, ha épp annyira lenne szükségem.

De most már inkább arra van épp szükségem, hogy lekopjak innét, és elfelejtsem végre az egészet. (Egyébként nem ilyen rossz, csak E L É G.)

Annyira, de annyira szeretnék veled több időt tölteni!

...

(Valamint pasimmal, szerelmemÓceánnal, haverokkal, partokkal, kocsmákkal, teraszunkkal, palántáinkkal, és még magammal is!)

Jövőhéten lógni fogok, beteget jelentek, ideoda megyünk majd a srácokkal, és tutira lebukok, jó nagy kaland lesz!

Ám most csak arra futja, hogy bemutassam.

December 25.

Január 15.

A hegyekben pedig virágzik a cseresznye. (De szar itt élni.)

Egy ideje a nagyfőnök-tulajunkon gondolkozom, akitől azt az intést tettük magunkévá az elmúlt pár napban, hogy minden reggel meg kell inni egy csomó frissen facsart narancslevet, ami valószínűleg (még nem biztos, de nagyon úgy fest, hogy) az örök élet titka. Na most Dávid beszerzett egy szuperprofi facsarógépet (az éttermükből, hosszútávú kölcsönbe, mert úgyse használták), 5 perc alatt kifacsar vagy két liternyit, úgyhogy mostantól nincs más akadálya, hogy miénk legyen az öröklét ("öröklét iszunk"), csak ne felejtsünk el mindig itthon tartani 2-3 kiló narancsot. Na, de az öregről akartam. Hogy 81 éves, és gyűlöli a halált, mint kitalációt, örökké akar élni, örökké egészséges és fitt akar lenni (egyelőre az is), egyáltalán nincs benne semmi sem abból az öreges beletörődésből, amit normálisnak mondanak az emberek. Sőt! Bújja az orvosi magazinokat, és műsorokat, mindent megpróbál betartani az új ötletek közül, örök kísérletező, és majd' minden nap elmondja, hogy ejnye, ma sem találták fel az örök-élet szérumot (bár ő már feltalálta ugye), de hátha holnap, és kacsint és mosolyog és tényleg marhára eszébe se jut meghalni. Földet vesz, új üzletet nyit, üzlettársul, örökbefogad, kutakodik, ezerrel él. Nagyvonalú, de nem hülye. Nem fizet ki marhaságokra ezreket, de nem sajnálja a legjobb barátait 65 eurós borral itatni egy szimpla ebédhez. Miért ne? Az öt hónapban, amióta nála dolgozom, átestünk már csomó korszakán: például amikor odakerültem, láncdohányzott odabent is, és bőszen hirdette, hogy márpedig neki itt van kedve cigizni, a törzsasztalánál a saját éttermében, és ki tudja fizetni a büntetést, nem érdekli. Egy reggel azonban beállított a hírrel, hogy azonnal elektronikus cigarettára van szüksége, kiküldött a gyógyszertárba egyért, majd miután két napon át zsinórban szívta (viszont valódi cigit nem), elküldött még négyért, hogy az összes dohányzó dolgozónak legyen, és szokjanak le a cigiről. Mindezt úgy, hogy azt mondta, ő eddig azt hitte, az emberek dohányozva születnek, ugyanis ő olyan kisgyerek korában szokott rá, hogy nem is emlékszik olyanra, hogy nem dohányzik. 81 évesen leszokott. Szívta 2 hónapig az elektromost, aztán megunta, de közben rájött, hogy a rendes meg már nem is hiányzik neki. Ennyi. Akkoriban még barnacukorral itta  a napi 10-12 kávéját, de egy nap azt olvasta, hogy a cukortalan kávé csökkenti a rák kialakulásának veszélyeit, napi négynél nem többet fogyasztva. Azóta cukor nélkül iszik odabent, 3-4-et, attól függően, reggel ivott-e otthon... Volt almalé-korszaka, akkor telepakoltuk az összes hűtőt 100%-ossal, a fele viszont azóta lekerült a raktárba, megunta. Egy időben sprite-os sört ivott orrba-szájba, egy héten át minden reggel coca-cola-t. Az első két hónapban sosem láttam húst enni, csak tésztát  vagy rizst, most kizárólag véres steak-et kér vacsorára. El Mundo-t olvas, vagy Canari7-et, párnapi rendszertelenségben. Ha fiatalokkal eszik, ketchupot tunkol sültkrumplival, ha egyedül, salátát csipeget. Minden délben megjelenik, kivéve, ha valaki vár rá, akivel ráadásul meg is beszélte. Aznap egyáltalán nem jön. Ha valamit ki kell számolni, előbb végez vele, mint bármelyikünk a számológépbe bepötyögné. Időnként korszakalkotó ötletei vannak, felhívja az újságíró barátját és lelkesen meghívja ebédre, míg tollbamondja neki a cikket. Egyszer beperelte a spanyol államot valamiért (sajnos a komplett sztoriról lemaradtam), mostanában pedig az unió megmentésére eszel ki jobbnál-jobb ötleteket. Közben kiderült, hogy tavalyelőtt megnyert valami pókerversenyt, amire egyébként nem is akart menni, csak épp a kártyaösszejövetele közepén akart távozni a partnere, ami annyira nem tetszett neki, hogy inkább vele ment, és megnyerte a negyvenezer eurós díjat, a versenyzők legöregebbjeként. Amikor erre a szakács azt mondta, az már valami, megváltoztatja az ember életét, csak mosolygott (az övét ugyan biztos nem).
Na, hát nem is tudom mit akartam ebből kihozni (főleg, mert míg ezen sorokat a Dávid gépébe kezdtem el pötyögni - lévén az enyim elhalálozott végképp, a roncstelepek nyugosztalják, befutott a gép tulajdonosa, és nem lehet tőle nyugodtan irkászni tovább: minek is kéne nekem gyerek mellette?), a lényeg, hogy Franco úr nagyon érdekes jelenség, és már csak miatta is megérte volna ebben az étteremben eltöltenem ezt az öt hónapot, és akkor még mindig nem írtam Suzie-ról, az angol kollégámról, pedig ő is megérne egy bejegyzést, és egyszer majd meg is éri még! :-) De jó ez a wordpad, istenem, sosem mondja, hogy túl hosszú mondat, imádom!
Különben itt még a bankrendszerről jött volna egy hosszabb értekezés, de ez a nyugtalan kölök... Majd máskor!

A gépről pedig

Janka 2!

Atrendeztuk a kecot a par szabad otthontoltott orankban (folyton megyunk ideoda), igy most felkerult a kanape, meg a fotel a teraszra, helyette lett odalent egy ures szobank. Illetve mar nem ures, mert David szerzett bele ket matracot, vendegvaronak. Mi is volt meg? Aranyos, jo hangulatu kanari-kari, strandoltunk, dolgoztunk, nem foztunk semmit, eltelt... Most tervezem, hogy a heten megis kinyomozom, masok hol szereztek itt savanyukaposztat, es osszedobok egy toltottet (kb ez hianyzik a menubol igazan), aztan maris itt az ujev, es az uj elet. Melyet meg nem tudom, hogyan toltok. :-) Nemszeretek ekezet nelkul irni ide, abba is hagyom, pedig szeretnek meg errol-arrol. Na majdcsak lesz egy uj laptopom egyszer! :-)

Minden rossz es minden jo. Eleg kaoszos lett az elet. Multheten ugy ereztem, sosem voltam meg olyan erzelmi valsagban, mint akkor, most pedig ismet kiegyensulyozott (de azert gyanakvo) vagyok. Magammal szemben persze, hogy mi a fene van. Eloszoris a kaosz: a mostani melom vagy megszunik vagy nem. Vagy felmondtam elsejetol, vagy nem. Vagy elfogadjak, vagy nem. Vagy akarnak nagyon es meggyoznek errol, vagy nem. Ennek fugvenyeben vagy atmegyek az uj helyre januar kettotol, vagy nem. Tudom hogy zavaros, bocsanat, tenyleg ilyen. Egyebkentmeg nem izgatom magam, bar a laptopom epp meghalt, kene venni egy ujat (SURGOSEN), netunk otthon elment (itt irkaszok egy hulye netes helyen, ahol 15 telefonfulkeben kiabal 15 kulonbozo nyelven 15 antipatikus figura, es ugyanennyi szamitogepet pufol ugyanennyi ugyanilyen ember, mig odakint sut a Nap, nem vagyok normalis), megis azt gondolom, ha nem eroltetem a dolgot, minden sinre kerul. Nem ertem miert felek par hetig munkat keresni mar meglevo munkahely nelkul, amikor kivetelesen a pasim is vagyonokat keres, es ense allok tok nullan. Nem akarok olyan lenni, mint a stresszes felnottek: hajtani a semmiert!

Kicsit olyan vagyok, mint az a hegymaszo, akit multheten lattam a teveben. Egy no egyedul megmaszott valami eszmeletlen magas es havas hideg hegyet. Lelkesen indult a jolfelszerelt hatizsakkal, majd ment, mendegelt hetekig, utolso nap meg el volt gyotorve, orankent 20 metert birt haladni a szembefujo hozivatarban, szoges cipoben lepdelt mint egy lassitott felvetel, es este, mikor bebujt a satorba, es feltette a teavizet, majd kotort a taskaban es rajott, hogy nincs is tobb teaja, megitta a forrovizet, csak hogy valami legyen es elaludt sirva. Masnap felert a tetore, es ahelyett, hogy boldog lett volna, hogy celbaert, egy roncs volt, hullafaradt, lila ajkakkal, es ahogy elneztem, az az egy vagya volt, hogy hazaerjen epsegben...

Itt vagyunk az oceanparton, december 20-an sut a Nap es trikoban maszkalok, van penzunk mindenre es szeretjuk egymast (elvileg), megis olyan faszsagokkal foglalkozom, hogy mi lesz, amikor egyszerre jonnek nyaralni oten a haverjaim, es David anyukaja a pasijaval (jan.23-tol), semmire se lesz idonk veluk, hol fognak aludni, honnan szerzek eleg takarot..?, stb, ahelyett, hogy azt mondanam pl.: veszek 5 pledet a piacon, azon fognak aludni, felmondok 23-tol, nyaralok veluk egy hetet, aztan uj melo utan nezek es viszlat! Februarban pedig jon a tesom: negy es fel csajjal! :-) Majd dolgozom azutan, hogy ok is elmentek, mondjuk. Ez az, mikozben leirtam hogy peldaul mit kene tennem, kiderult, hogy ez egy jo pelda, peldaul. Leszarom a penzt, es kesz! Dolgozzanak a szegenyek! :-)

Hetvegen egyebkent olyan helyen kirandultunk, hogy el se hiszitek, majd megmutatom a fotokat is, ha egyszer rendezodnek a virtualis viszonyaink, mindenesetre masztunk fuggoleges sziklafalon, atvagtunk bozoton, logattam labam jeghideg vizesesbe, majdnem megkerultunk egy tavat, es sajt-sajt-sajtot ettunk, istenieket! Vegulis nem leszek az az idiota elcsigazott hegymaszo, megallok feluton, es orulok, hogy eddig jutottam, ameddig epp jolesett.

Elment otthon a net, viszlat vilag, egy netcafebol potyogok, nincsenek ekezetek,ez van helyette ñÑ¿¡ es olykor ugy gondolom, jobb is, hogy nincs, csupa hulyeseget irnek, ha raernek, de nem erek, sziasztok, elment az eszem is, tschaa'!

Tegnap rendeztünk egy kis italozós-grilsütögetős összejövetelt a teraszunkra (bruhaha, még nem tudom nem nagyzolásnak érezni, ha kimondom, de hát ez van: saját teraszunk van), így a mai napon a terasztakarítási tapasztalataimról fogok mesélni, mert ezek újszerűek, eddig még sosem volt teraszom, így nem is takarítottam még teraszt. Az első szabály, hogy a teraszokat hülyeség felmosni. Le kell slagolni. Ám ha mégis felmosnád, külön felmosó-szet kell hozzá, nem az, ami a lakásé is. És mindenképpen fel kell előtte söpörni, akkoris, ha úgy fest, nincs mit söpörni rajta! Mindezen újdonságok ismeretében szerencsének tekinthető, hogy nem kaptunk még megfelelő felmosó-készletet, így az itt talált, kidobásra ítélt cuccal estem neki a dolognak, vagyis mostmár tényleg ki lehet dobni, vagy rosszabb esetben megtartani mégiscsak terasz-takarító készletnek... Mindegy is egyébként, a buli klassz volt, degeszre ettük magunkat (naigen, öregszünk, a kaja majdnem mind elfogyott, a fél üveg megmaradt rum viszont a mélyhűtőben várja a következő alkalmat), kaptunk sok új tányért és poharat, amiket már sikeresen elmosogattam, miután ma sokáig aludtunk, és a reggeli végeztével elmentünk a Dávidnak is nadrágot venni, mert már tényleg mindene lyukas volt neki is, így kaptunk két egyforma kord rövidnacit, nagyon menők, az enyém zöld, az övé rozsdabarna, de ő kapott még hosszúnadrágot is, meg egy marhajó kifordítható kapucnis fölsőt, amit szerintem majd talán láthatok is rajta, ha egyszer felmegyünk a hegyekbe (jövő péntekre tervezünk egy kirándulást), vagy esetleg, ha hazalátogatunk...  A melóim meg mind szarok, de lusta vagyok másikat keresni, így befejezem ezt az évet a Pisa-ban, és január kettőtől átjövök ide a Roof Garden-be, aztán majd gondolom pár hónap múlva megint nyafogok és elkezdek másfelé nézelődni, de előbb vagy utóbb biztosan lesz olyan is, hogy szeretem majd azt is, amit munkaidőben teszek, nem csak előtte és utána. De egyelőre beérem az előtte-utána legalább szeretem-mel.

Utazom. Fülemben zene (szarul szól, okosan elhoztam az iPodot, csak a hozzávaló fülbevalót nem), ölemben könyv, és közben egyikre se figyelek, nézek ki az ablakon. Húznak el a dolgok, nappal csillogva, éjjel fel-felvillanva. Néha utastársaim hívják fel magukra a figyelmet, néha a táj, néha a könyv, vagy a zene, néha meg tök máshol járok. Persze, hisz utazom.  Reggel álmosan oda, este álmosan vissza. Dolgozni, meg haza. Nem igazi utazás, mégis olyan a hangulata (bár csak negyedóra az egész), de civilizációból ki és be, hegyek maradnak le, partok, benzinkút, kis domb, bicajost előzzük, duda, kanyar, végtelen... Szeretem, megkívánom, érzem a bizsergést: utazom. Mennék megint (mindig), bennem van, de ez egy mikrosziget (persze még ezt se sikerült bejárni), nincs rajta hova. Ezen elcsüggedek, amikor kinevetem magam magamban: már eléggé el vagyok utazva, mit akarok még? (Tudom persze: vonatot, szendvicset, hátizsákot, kalandot, nem tudom mikor hol mit-et.) Egyelőre ennek a negyedórának örülök, miközben pedig púp a hátamon az egész. Meg akarok itt kicsit állapodni, falusi lenni, nem menni, ráérni, megismerkedni, rájönni, megunni, itthagyni. (Ennél kicsit lassabban.)

Holnap próbanap itt a teraszon, ha bejön, ez lesz. Ha nem, lesz más.

Kalima van, télen is megdobja egy tizessel a hőmérsékletet, de nagyon homokos (itt mindenki az, épp a levegő ne lenne? benne van a dolog a levegőben, ésígytovább a gyenge poénok), alig látni át az utca túloldalára, olyan, mint nálunk esőben. Homályos a kép, de biztos hamarosan kitisztul!