-piacozás

-hét(!) mosás egy napon (nagyrészt az újonnan beszerzett ágyneműk)

-teraszon napozás, könyv-olvasgatás (smiiiile)

-felsöprés (egy dűnényi homok a lakásban, pedig még csak alig másfél hónapja lakunk itt, és már söpörtem eddig kétszer is, meg néha biztos D is, de Mily tutira..!)

-jólérzem magam egyedül (tapsoljuk meg a társ(aság)függő csapattársat: 3 órája tiszta)

-készülök egy bulira (várom, megfürdök, tiszta ruhát veszek, nem csak úgy spontán beesek valahova egy sörre)

-spanyol szótár kézbevétele

Összességében jó kis nap ez, még fagyiárus-autó is bömböltette a magnót az ablak alatt félórán át. Gyerekek rohannak, én fentről vigyorgok - volt. Na futás a buliba (előtte étteremben vacsizom). :-o

Van abban valami bájosan kedves, ahogy az öreg párok esznek nálunk mostanában. Például, ahogy mindig megmosolyogja mindhármunk, ha fizetéskor a néni veszi elő a bankkártyát, a férfi bácsi helyett (tipikusan norvégoknál). Vagy hogy a nénik megvárják, hogy a bácsi rendelje a bort, és kóstolja meg először. Előfordul az is, hogy az ételt is a férfi rendeli (tipikusan spanyoloknál). De a múltkori kedvencem: magát mindigis tréfásnak tudó bácsi írja alá a bankkártyás fizunál a bizonylatot, amihez odaadom a tollam, a néni már ekkor mosolyog, de azzal az arccal, amiből tudom, hogy valami tréfa lesz (ismerem már ezt az arcot), és tényleg a bácsi feltűnő, teátrális mozdulattal teszi be az ingzsebbe a tollam, hogy én erre felháborodva mondjam, excuse me, az az én tollam, és akkor a homlokára csap, kacsint, nevetünk mindahányan, majd asztaluktól ellépve azt gondolom egy pillanatra, hahaha, ez aztán vicces volt, mondhatom, miután eszembejut a néni arca, és elképzelem, hogy évek óta, ha nyaralnak, az ura ezt eljátsza, ő meg büszkén nevet, és hogy ez tulajdonképpen ahelyett, mint elsőre tűnik (tök gááááz), valójában szupercukiság.

Voltunk ma a háznál, amit el akarunk foglalni. Jó helyen van, óceán-panoráma, kaktuszok, kis domb, mégsincs messze a busz, csak lesétálsz és egyből ott a civilizáció, mégis olyan vad és buja a hegy, és természetesen a ház is, amire azt mondta egy fiú, aki arra jött és megkérdeztem, kié ez a ház, hogy ez nem is egy ház. Valójában tényleg nincs befejezve, nagyjából csak az alapja van, amit aztán túl alacsony falakkal vettek körül, majd lefedték az egészet, kicsike ablakból is csak egy jutott rá, de Dávid szerint le kellene szedni a födémet, és az alapfalakra felhúzni fából, meg üvegből kis kuckótetőt, és kész is lenne. Fényes-kedves. A terv szerint (de minek is tervezgetek? na nem értem, de tervezgetek mégis) ha csak annyit költünk rá, mint most albira, akkor bármeddig is tart, nem bukunk rajta (maximum a munkánkat), és ha elzavarnak, egyszerűen csak újra kiveszünk egy rendes lakást. Ha viszont nem zavarnak el! Elsőkörben az elektromos művektől kellene kérni, hogy húzzák oda az áramot a valamelyikünk nevére. (Nincs messze egy oszlop.) Azokkal a számlákkal tudnánk igazolni a mágikus öt év letelte után, hogy mi azóta ott élünk, vagyis a kecó hivatalosan is a mienkké vált. Már amennyiben nem mondják azt, hogy na persze gyerekek, tűnés. Mindenesetre, hátha nem mondják, és tényleg működne a dolog. Szóval hordós földbeásós budi lenne (természetesen rendes kényelmes WC-ülőkével, és nem laknának odabent pókok egyáltalán), és a zuhanyzó is afféle barkács. A többi nem fontos, a gáztűzhely mindenhol palackos, kint pedig lenne egy kis kemence, amit mi építettünk. Búbos. :-) Elvégre mindketten keramikusok (is) vagyunk! Minden teljesen barkács lenne, főleg eleinte, de élveznénk rajta barkácsolni, körbeültetni a házat mindenféle finomsággal és szépséggel, nézni a naplementét, kutyát etetni (ez az egyetlen életforma, melyben D. szerint is indokolt a kutya, mert amíg nem néz ki túl jól a kecó, másnak is eszébe juthat benézni, viszont egy nagy és mérges külsejű fekete eb elugatja a kéretlen látogatót a környékről - zord külseje pedig érző szívet takarna természetesen, és minket boldog örömmel várna haza). De nem is igen kéne várnia, mert nem nagyon mennénk sehova, hülye hippik lennénk végre és beintenénk rendesen a társadalomnak, meg a világgazdasági válságnak, otthon ülnénk és a függőágyról lógatnánk le a lábunkat jóllakottan a lecsótól, amit a házkörüliből főztünk. Szóval az egyetlen szabály, amihez tartani kell magunkat, hogy sose kerüljön többe, mint egy átlagos albi. Mert ha havonta ráköltünk 400 eurót, az egy éven belül elég csilivili kis lakást eredményezhet, melyből persze az első fél év eléggé összkomforttalannak ígérkezik, na de itt nyár van és jóidő, és türelem és szerelem (ja? az nem, csak szeretet és kedvesség), mindez a kis kényelmetlenség tehát megéri, ha ténylegesen nem zavar el minket senkisem. Pláne nem, mondjuk három évnyi csinosítgatás után, ugye? Márpedig valamiért úgy tűnik, ez eléggé valószínű, mert kit érdekel egy lepukkant kőhalmaz egy poros domb kellős közepén? Itt szerintem senkit, csak nem szabad hirtelen túl szépre csinálni, mert az egyből szemet szúr. Csak lassan, óvatosan, kényelmesen.

Míg felmásztunk a hegyre, hogy szemlézzük a terepet, a fiúm végig a hajóiról beszélt, hogy hogyan is lesz hajóskapitány, mennyi vizsga és idő és pénz kell minderre, és hogy aztán milyen kiválóan fogunk élni, mindig ezt mondja, hiszem is, meg nem is, de örülök, ha vannak tervei, fényesek és boldogok. Tegnap pedig egész éjjel hajókkal álmodtam, miután elalvás előtt másfél órán át a neten kutakodott, melyből az derült ki, hogy a menő hajókákért amerikáig kell menni, bizony ám!

Tervek, tervek, tervek - minek? Csakúgy, mert szórakoztat.

Jövő ilyenkor Thaiföldön leszünk egy kis időre.

Egy ideje gyanakszom, hogy abban a hogyishívjákban szenvedek, amikor az ember (az a fajta gyogyós, aminek nem jut eszembe a neve) ránéz egy csomag kiszóródott fogpiszkálóra és megmondja, hány darab. Az étteremben ugyanis folyton azt játszom, hogy mondjuk meg kell teríteni öt asztalt, akkor az 5x4 db villa és kés és szalvéta és vizespohár és borospohár, egy sószóró, egy gyertya, egy váza, és akkor belemarkolok a villákba és elindulok vele, és majdnem mindig úgy jön ki, hogy épp annyi van a kezemben, mint amennyire szükségem van. A legsúlyosabb az volt, amikor Suzie megkért, számoljak le a tízezres csomagba kötött szórólapokból 500-at, odaadni valami szerencsétlennek, aki majd kiviszi, és akkor kivettem egy jó adagot, elkezdtem leszámolni, és hát nem 501 darab volt? De.

Egyébként simán lehet, hogy egyszerűen csak az van, hogy fél éve melózok itt, és naponta milliárdszor megterítek, és már kib..., kur..., gec..., rohadtul... kicsikét kezd unalmas lenni, szóval, hogy egyszerűen csak már álmomban is képes lennék 24 villát markolni a fiókból, ha épp annyira lenne szükségem.

De most már inkább arra van épp szükségem, hogy lekopjak innét, és elfelejtsem végre az egészet. (Egyébként nem ilyen rossz, csak E L É G.)

Annyira, de annyira szeretnék veled több időt tölteni!

...

(Valamint pasimmal, szerelmemÓceánnal, haverokkal, partokkal, kocsmákkal, teraszunkkal, palántáinkkal, és még magammal is!)

Jövőhéten lógni fogok, beteget jelentek, ideoda megyünk majd a srácokkal, és tutira lebukok, jó nagy kaland lesz!

Ám most csak arra futja, hogy bemutassam.

December 25.

Január 15.

A hegyekben pedig virágzik a cseresznye. (De szar itt élni.)