2012. jan. 20. 20:55 - írta kocos

Voltunk ma a háznál, amit el akarunk foglalni. Jó helyen van, óceán-panoráma, kaktuszok, kis domb, mégsincs messze a busz, csak lesétálsz és egyből ott a civilizáció, mégis olyan vad és buja a hegy, és természetesen a ház is, amire azt mondta egy fiú, aki arra jött és megkérdeztem, kié ez a ház, hogy ez nem is egy ház. Valójában tényleg nincs befejezve, nagyjából csak az alapja van, amit aztán túl alacsony falakkal vettek körül, majd lefedték az egészet, kicsike ablakból is csak egy jutott rá, de Dávid szerint le kellene szedni a födémet, és az alapfalakra felhúzni fából, meg üvegből kis kuckótetőt, és kész is lenne. Fényes-kedves. A terv szerint (de minek is tervezgetek? na nem értem, de tervezgetek mégis) ha csak annyit költünk rá, mint most albira, akkor bármeddig is tart, nem bukunk rajta (maximum a munkánkat), és ha elzavarnak, egyszerűen csak újra kiveszünk egy rendes lakást. Ha viszont nem zavarnak el! Elsőkörben az elektromos művektől kellene kérni, hogy húzzák oda az áramot a valamelyikünk nevére. (Nincs messze egy oszlop.) Azokkal a számlákkal tudnánk igazolni a mágikus öt év letelte után, hogy mi azóta ott élünk, vagyis a kecó hivatalosan is a mienkké vált. Már amennyiben nem mondják azt, hogy na persze gyerekek, tűnés. Mindenesetre, hátha nem mondják, és tényleg működne a dolog. Szóval hordós földbeásós budi lenne (természetesen rendes kényelmes WC-ülőkével, és nem laknának odabent pókok egyáltalán), és a zuhanyzó is afféle barkács. A többi nem fontos, a gáztűzhely mindenhol palackos, kint pedig lenne egy kis kemence, amit mi építettünk. Búbos. :-) Elvégre mindketten keramikusok (is) vagyunk! Minden teljesen barkács lenne, főleg eleinte, de élveznénk rajta barkácsolni, körbeültetni a házat mindenféle finomsággal és szépséggel, nézni a naplementét, kutyát etetni (ez az egyetlen életforma, melyben D. szerint is indokolt a kutya, mert amíg nem néz ki túl jól a kecó, másnak is eszébe juthat benézni, viszont egy nagy és mérges külsejű fekete eb elugatja a kéretlen látogatót a környékről - zord külseje pedig érző szívet takarna természetesen, és minket boldog örömmel várna haza). De nem is igen kéne várnia, mert nem nagyon mennénk sehova, hülye hippik lennénk végre és beintenénk rendesen a társadalomnak, meg a világgazdasági válságnak, otthon ülnénk és a függőágyról lógatnánk le a lábunkat jóllakottan a lecsótól, amit a házkörüliből főztünk. Szóval az egyetlen szabály, amihez tartani kell magunkat, hogy sose kerüljön többe, mint egy átlagos albi. Mert ha havonta ráköltünk 400 eurót, az egy éven belül elég csilivili kis lakást eredményezhet, melyből persze az első fél év eléggé összkomforttalannak ígérkezik, na de itt nyár van és jóidő, és türelem és szerelem (ja? az nem, csak szeretet és kedvesség), mindez a kis kényelmetlenség tehát megéri, ha ténylegesen nem zavar el minket senkisem. Pláne nem, mondjuk három évnyi csinosítgatás után, ugye? Márpedig valamiért úgy tűnik, ez eléggé valószínű, mert kit érdekel egy lepukkant kőhalmaz egy poros domb kellős közepén? Itt szerintem senkit, csak nem szabad hirtelen túl szépre csinálni, mert az egyből szemet szúr. Csak lassan, óvatosan, kényelmesen.

Míg felmásztunk a hegyre, hogy szemlézzük a terepet, a fiúm végig a hajóiról beszélt, hogy hogyan is lesz hajóskapitány, mennyi vizsga és idő és pénz kell minderre, és hogy aztán milyen kiválóan fogunk élni, mindig ezt mondja, hiszem is, meg nem is, de örülök, ha vannak tervei, fényesek és boldogok. Tegnap pedig egész éjjel hajókkal álmodtam, miután elalvás előtt másfél órán át a neten kutakodott, melyből az derült ki, hogy a menő hajókákért amerikáig kell menni, bizony ám!

Tervek, tervek, tervek - minek? Csakúgy, mert szórakoztat.

Jövő ilyenkor Thaiföldön leszünk egy kis időre.