Na, hát megszórtunk pár helyet újra az önéletrajzzal, és az időközben kiötlött dekorációs festési hirdetményünkkel, ma reggelre meg is lett a gyümölcse, arra ébredtem, hogy csörög a teló, felkaptam, haló, mire spanyolul egy csávó érdeklődött a festés iránt. Úgyahogy sikerült vele lebeszélni egy találkozót, mondta, idejön a falunkba, aztán újra hív. Úgyhogy vártunk, jött is, addig D összeállított pár megmutatni alkalmas fotót az eddigi munkáiról. Levittük a gépet, de nemigen akarta megnézni, egyből beszálltunk a kocsijába és vitt minket valahova. Kiderült, hogy ő német, angolul nem, csak spanyolul beszél, így kénytelen voltam a „kicsit beszélni spanyol” nyelvtudásommal szórakoztatni. Nem annyira tárgyalóképes, de ez van. Megmutatott egy nagy hodályt, valami garázs-szerűt, hogy na ezt kéne fehérre mázolni. Eleve is fehér, nem is túl lelakott, hülyeség az egész, de minket ugye jelenleg csak a pénze érdekel. Nem túl kreatív, de mindegy, mondtuk rá, egy hét alatt megcsináljuk, és 500 euró, ha megveszi a cuccokat hozzá. Mondta, holnapra kitalálja, de addigis tud egy másik kecót (szerintem a sajátja, de nem tuti), amit meg takarítani kellene, érdekel-e. Najó. 8 euró egy óra, mondtuk oké, bármi jól jöhet jelenleg, úgyhogy holnap reggel 9-re jön értünk és elvisz a helyszínre. Mindenesetre ezt bár szemlátomást csak nekem ajánlgatta, ketten megyünk, nem bízom a németekben, akik a saját lányaikat is évekig pincékben rejtegetik… Fúj előítéletek! :-)

És ma reggelre kibújtak a paprikák, pont egy hete vetettük el őket! Először reggel még csak 1-1 kis palánta ütötte fel a fejét, pont mindkettőnk cserepében egy – így igazságos, mondtam is. De immár hárman vannak, és remélem hamarosan szépen tovább gyűlnek a kis nyavajások! Óráról órára látom ahogy nőnek, csuda izgi és szép és vidám!

Hát így vagyunk, tegnap magyar ízű vacsoránk volt (neem, nem keserű és szürke, hanem) főztünk paprikáskrumplit, hozzá nagy salátát is kutyultunk! Ez volt a mai ebéd is, miután az alemán hazahozott minket.

Örülök, hogy hirdetményeink máris eredményt hoztak, ha nem is biztos még semmisem, legalább tudjuk, hogy elolvasták páran! Ráadásul sok-sok hotelban is, ahova beadtam az önéletrajzot, bíztattak, hogy fognak hívni! Tegnap az egyikben azt kérdezte egy csávó: honnan jöttél, Párizsból? :-o Ezekután hazafele egy francia családot stopoltunk le, akik nagyon kedvesen hazahoztak minket. :-)

Nagyon sikeres napunk volt, amikor az első itteni állásinterjúra mentem, annak ellenére, hogy valószínűleg mégsem vettek fel. Nem értem egyébként, hogyhogy mást vesznek fel valahová, ahová én is jelentkezem, hiszen én vagyok a legalkalmasabb, legtapasztaltabb, legszimpatikusabb jelentkező kerek e világon. Hát sajnálhatják majd, amikor a másik elkésik majd, meg lóg és undok lesz, de sajnos én addigra persze már rég máshol dolgozom majd, hiába hívnak...

Szóval reggel korán sikerült felkelni és odaérni a megbeszélt helyszínre jóval idő előtt. Így no stressz, kávé-cigi, mosolygós délelőtt. Utána a megbeszélésen is végig magabiztos voltam, sikerem biztos tudatában válaszolgattam (de kivételesen tényleg!), így amikor onnan eljöttünk, boldogan sétálgattunk még a parton, játék a habokkal, nyugágyon heverés, búcsúzó nap fénye.

Majd kerestük a hazabuszt, de közben eszembejutott, hogy akár stopolhatnánk is, bár jómessze voltunk otthonunktól, mégis megállt egy autó, aki egészen hazáig hozott minket. A vezetője nagyon tréfás kanárió munkásember volt, aki betett valami népzenét, és kérdezte az elöl ülő Dávidot, tetszik-e neki, majd a nem túl meggyőző, de azért igenlő válasz után kicserélte egy Rolling Stones-ra, én meg hátul mosolyogtam. És hazaérve fél 9kor még mindig nem fáztam pólóban és szandálban, és ettünk egy nagy salátát és tükörtojást, és hevertünk az ágyon és minden  úgy tűnt, hogy a legnagyobb rendben van. Egyébként meg minden a legnagyobb rendben is van, olyan helyen élünk, aminek minden nap minden percében tudok örülni, olyan sráccal, akinek szintén, jön a nyár (hehe), és az, hogy nincs pénzünk, asszem a legkevesebb. Majd lesz. Vagy nem. Na és? Persze igyekszünk, meg minden.

Na képzeljétek, kint a nyílt Óceánon is van térerő! Ezt onnan tudom, hogy épp eminnen írok, a saját gépemen, saját mobilnetről, egy furcsa figura vitorlásának szélén lógatva a lábam magam alá, de méginkább a víz fölé. :-) Hihetetlen, hogy az árboc tetején levő pár kis forgó kitermel annyi energiát, hogy be lehet dugni ezeket a kütyüket egy konnektorba, ég a lámpa, megy a villanyrezsó, sőt, zuhanyzó és lehúzható WC is van a hajó aljában! (Nem tudom és egyelőre nem is akarom megtudni, hova engedi ki a lefolyó vizet.) Úgy volt (minden úgy kezdődött), hogy a minap a mólón lógtunk, és épp az önéletrajzokat, meg a kinyomtatott munkakeresős hirdetéseinket rendezgettük, tombolt a szél és vissza akartam erőltetni egy dossziéba mindet szép-egyenesen, amikor egy csóka mosolygott és valamit magyarázott a szélről, egyre közeledve. Mondtam neki, amint szoktam, hablo pochito espanolo, mire angolusul kérdezte, hogy work-e?, a papírokra mutogatva, ezzel egyidejűleg, hogy lighter, a nem égő cigije felé is intve egyet. Meggyújtottuk a cigijét, mondtam, ja, kéne meló, de csakúgy felületesen, viccesen, tud-e valamit, mire Dávidra lesve azt hablatyolta (érted!), hogy a hajóján volna mit. Felcsillant a szemünk, bár meglehetősen komolytalan volt az egész, de integetett, menjünk vele, szedelőzködtünk, és mentünk, és akkor ideértünk, a vitorlásához, és azóta itt vagyunk, tettünk egy kört, kaptunk enni meg egy kis alvófülkét, és állítólag majd fizet is valamit. Egyelőre rendetraktunk a fedélzeten, sütöttünk neki zöldséges husit (imádta!), meg majd ki kell húznia a hajót holnap a partra, ésakkor abban is kell segítség, aztán pedig lecsutakolni az aljáról az algát, satöbbi. :-)

…

Na jó, nem. Valójában egész nap azon törjük magunkat, hogy legyen már valami, papírokat nyomtatunk és ragasztunk és beadunk és mosolygunk, egyszóval munkát keresünk. De akár így is lehetett volna! :-)

„-Aaannyira szeretnék már egy nagy finom dinnyét! – szagolgatom ábrándozva a zöldségesnél a sárgákat –Most inkább vegyünk vizet!” Zéró, ez itt a Föld.

Ebből a folyamatosan egyre erősebben tomboló szélből azt utálom a legjobban, hogy azt mondom rá, utálom, pedig szeretni kellene.

Csomó minden volt, például voltunk karneválban, de sajnos mivel későn értesültünk az egészről (hogy van, és hogy megyünk), na és meg mert full csórók is vagyunk, hát nem volt jelmezünk. De jövőre majd rákészülünk! Egyébként eleinte még nem tűnt parának (utána sem, annyi sört ittunk meg, nemtom honnan lettek), de azért meglepődtünk, hogy tényleg MINDENKI be volt öltözve. Egyébként a város rettenetes állapotban lehetett másnap, csaknem, mint mi magunk, kis falunk békés árnyai alatt fetrengve át azt a vasárnapot, megfelelő távolságban a szétdobált, összetört, agyonpisilit, meggyötört utcáktól... Hát kérem elszoktunk, tényleg idejét sem tudom már, mikor ittam így rendesen utoljára. Semmi kedvem és jogom papolni, de hihetetlen, hogy ezt évekig lehet csinálni otthon - zsinórban. Aztán volt még óraátállítás, szálláskeresős eltévedős egésznapos hullafáradt talpalás, lakótársunk újra elstartolása Skóciába, hajnali ébredés és Las Palmasba menés, ásítós-szeretős napok, miközben nyomasztóan lebeg felettünk az a hullámóriás, ami (sajnos csak képletesen) hamarosan átcsap majd a fejünk felett, ha nem történik valami. De egyébként történni fog, a hajtás és izgulás és kapkodás és eladósodás utolsó stádiumában vagyunk, ahogy mondani szokás, szűkül az örvény, az alján vissza tudsz rugaszkodni felfelé. De akkor meg érjünk már le! Hamarosan csak szép emlék lesz az azzal való számolgatás, hogy hajnalban a pékárut bepakolják a lépcsőházunkba, míg ki nem nyit a bolt, legrosszabb esetre... (Még nem tettük meg, de paradicsomot például már loptunk szedtünk a hazafelé sátrak kilógóiból. Jajj, az átkozott magyar vér!) Nem bánok semmit, és ne haragudjon ezért senki! Peace.

Korán ébredek, hajnalban, félhomályos szoba, amibe az egyik gép kék ledje csal némi színt, és kintről is dereng valami, nem tudni lámpafény, vagy már Nap… Sokáig mozdulatlanul fekszem és várom, hogy visszaaludjak, de ehelyett egyre éberebbnek érzem magam. Hallgatom, ahogy mellettem alszik, aztán hallgatom, ahogy közeledik, majd távolodik egy robogó, hallgatom, amint megérkezik egy nagyon hangos jármű, és sokáig vacakol, csipog, fújtat, zörög. Megfejtem, hogy a kukás az. Nézek egy furcsa árnyat a szobában, nem tudom azonosítani, megjegyzem, hogy majd megnézem, mi az, ha felkeltem (rendesen, végleg, fényben), de persze addigra elfelejtem mi volt az, honnan nézve és minek tűnt ahelyett, ami. Valójában nem vagyok egészen ébren, hiába tűnik úgy. Kellemes állapot is lehetne ez a sötétben ébren heverés, de most valahogy nem az, aludni akarok, pihenni, standby maradni. Mindenféle gondolatok, ötletek, tenni-venni-elintéznivalók, jaj, hagyd már abba, hajnal van, aludni kell, ilyenkor semmit sem lehet csinálni! De, megsimogatni a nagy mamlasz hátát, hozzábújni, megszagolni. Jó ötlet! Odabújok és megsimogatom, megszagolgatom. Nem ébred fel, de ügyes automata, átölel és még tán cirógat is kicsit, miközben alszik. Vajon én is tudok ilyet? Álmomban kedves lenni? A felébredéskor például meglepve tapasztaltam, hogy odasóztam egy szúnyogra, ami a fülemnél zizegett. Ébren sosem ütöm le őket, álmomban meg igen?

Aztán meg kell írni a havi programot. Hogy utálom! Egy-egy eseményről szívesen összehord hetet-havat az ember, de egyben egy egész hónapról, harminc nyűves este 2-3-4 fellépőjéről? Kilenc oldal fölöslegesség! Amit meg tényleg le kéne írni, arra nem marad se idő, se kedv, se szufla (na ne túlozz, maradhatna éppen!). Ráadásul ezek folyton mostazonnal, SOS, gyorsan de jót jellegű kilenc oldalak. Nem szabad utálni, tudom, de ha heti bontásban kapnám talán még tudnám szeretni is, és nem annak örülnék, hogy az április csak harminc napos. Mint az a szegény diák, aki annyira utálta az irodalmat, hogy őszintén megörült a költő fiatalkori haláláról hallva. Annyival kevesebb vers, annyival kevesebb esti koncert. Nade közben D is nyomkodja a saját gépét, majd elunja, odabújik, reggelizünk-e, kérdezi, ühümm, dünnyögök, kérsz-e vizet, kérdezi, ühümm, dünnyögök, hogy állsz, kérdi, ühümm, dünnyögök, lemegyek úszni, mondja, ühümm, dünnyögök. Puszi, ajtócsapódás. Visszaér, már majdnem kész vagyok, letusol, illatos, bedobja magát mellém az ágyra, még mindig le sem veszem a szemem a (hülye idegesítő fényes) monitorról, kicsit belenéz, rámszól egy szóismétlésért, áárgghh, lejjebb görgetek, úgyis hatszor átolvasom majd még, oké, nem zavarlak, vissza a saját gépe elé, nyomkodja, egyszercsak április harminc, és kész. Lecsukom a gépem, áthemperedek az övé elé, megnézem ő mit nyomkod. Valami harcosokat futtat, nem értem, inkább az arcát nézem közben, ahogy összeszűkíti a szemét, vagy ideoda kapkodja a képernyőn, és a szája is penge, aztán megfeszül és elernyed egy izom a nyakán, komoly háború van, már két kéz is kell hozzá, bimm-báng, nem állom meg nevetés nélkül. Aztán lemegyünk végre a partra, fél négy van, az ablakból strandidő, a parton persze már fázom (én folyton fázom, szerintem a sivatagban is fáznék, nincs egy hely a Földön, ahol ne tudnék fázni, elég egy szellő, egy csepp víz, egy hideg pacsker, bármi). Szóval nincs úszás. Egy ideig még erőltetem magamra a gondolatot, ahogy a forró kövön fekszem még vállalható is, de amint felülök és hozzámér a szél, libabőrös leszek, D meg nevet rajta és mondja, a vízben nem fúj. Aztán felszabadít a döntés: nem muszáj. Nézem, ahogy mások csobbannak, vagy eveznek, vagy hevernek, vagy sétálnak, és már rég el is múlt a harminc hülye este kilencven idétlen koncertje, teljes nyugalom és csend, csak az Óceán van, meg a bőrömön a Nap (és szél), miközben a vacsoráról beszélünk. A mairól és a holnapiról is. Ki vagyunk centizve, nem vehetünk csakúgy összevissza dolgokat, mindent pontosan meg kell tervezni. Ráadásul éhesen a kajákról beszélésnél nincs is jobb! De hamarosan elnyúlnak az árnyékok és felkerekedünk a bolt irányába (azaz hazafelé).

Most pedig már túl a tejszínes-gombás spagettin, amihez lakótársunk jóvoltából kokakólát is ittunk, lassan ismét ágybabújás. Megint mindenki hever a saját gépe előtt, és eszembejut La Spezia, amikor hárman egy lakásban egy asztali számítógépen osztoztunk, most pedig hármunkra jut három laptop, két modem és négy mobiltelefon. Öt év telt el a kettő között, és én, a világ csórója is a saját gépemmel az ölemben alszom el mindjárt itt és most…

Ó, ha minden ilyen egyszerűen menne! A minap azt álmodtam, hogy a kis palántáimmal molyolok, és akkor reggel rájöttem, hogy nagyon hiányzik a dolog (ki hitte volna, hogy így rákattanok?), és el is határoztam, hogy akármilyen szedettvedetten élünk is, és akármennyire is nincs hely a cserepes növényeknek, apróságokat mégis fogok ültetni, és hogy D is lelkesen támogasson ebben, bedobtam a csiliket is, mint ötlet, ami itt hiánycikk. Na oké, szerezni kell magot. Majd hoz Tesó, gondoltam. Erre meg jött egy srác, aki most épp a nappalinkban csövel, másikDávid haverja, aki pedig egy kis dobozban méregerős paprikákat hozott magával, mert tudja, hogy itt nincs, és az neki márpedig kell. Már ki is fosztottuk belőle a magokat, a többit (cserép, föld, tápoldat) beszerezni gyerekjáték lesz! A további tervek között bazsalikom, majoranna és egyéb fűszercuccok szerepelnek, minden, ami kicsike!

A másik, a szörfszethez hiányzó holmik. Ma reggel lakótársunk orrlógatva jött fel a partról egy könyvért, hogy ma csak ez lesz, döglés, olvasás, nincs semmi szél, semmi hullám… Óóó, akkor az épp a mi tanulónapunk, nem? De! Mondta, és kedves-lelkesen segített is nekünk összeszedni a deszkagarázsból a hiányzó két alkatrészt. Remekül össze is raktuk a cuccot, és D vagy 3-4 órán át gyakorolt vele töretlenül (illetve…), énis leváltottam egy félórára, de ez a windsurfözés továbbra sem tudott meggyőzni sajna. Nincs vele semmi sikerélményem, csak esek-kelek, prüszkölöm és nyelem a sósvizet, a legjobb pillanat, ha megpihenek a deszkán és nézem az érkező hullámokat. Na, de lényeg, hogy kalandunk egy árboctöréssel ért véget sajnos, így a további alkalmakhoz egy félárbocot is kell majd guberálnunk valahol. Szerencsére itt minden sufni televan lelakott szörfös holmival, a magunkfajta igénytelen kezdőknek épp megfelelő, másoknak nevetséges használt alkatrésszel. (A word mondta, hogy az árboc rövid ó, én hosszúval írtam volna.)

Úgyhogy egésznap a parton, aztán este elkészítettem a várvavárt narancsos vízitorma salátát (nem akkora szám, mint amennyire hittem, de biztos csuda egészséges), majd visszatértünk a vízhez, megnézni a naaagy Holdat. Szép volt, épp az Óceán fölött kelt fel, és még bent volt egy holdkóros szörfös is, nagy sötét vízen csúszott komótosan kifelé a hatalmas Hold fényében. Jó lehetett neki! A fél falu lent volt a parton, és fotóztak, meg nézelődtek. Jó PR-ja volt ennek a Holdnak!

Van az a pillanat, amikor fekszünk a parton a napsütésben és épp csak az egyik ujjam ér hozzá valahol a combjához, vagy a hajához, és ő is halványan cirógatja csak a karomat, mégis pontosan érzem azt a villanásnyi időt, amikor a testek elkezdenek egymásra koncentrálni, nem csak lustán fekszenek, vagy a hullámokat hallgatják, vagy az elszálló sirályra figyelnek, hanem épp mind a ketten a másikra. Az jó. És aztán bemegyünk úszni, jónagy hullámok a vad parton, ahol senki sincsen rajtunk kívül, és ideoda sodródunk, aztán fázunk, kijövünk, és mint boldog gyíkok, csak melegítjük magunkat a forró kavicsokon, és egymásra pakoljuk a legmelegebb legsimább legszebb legfinomabb gondolatokat köveket, mert az is jó, bár nem tudni miért. Finomság.

Eredetileg a szomszéd faluba, Arinaga-ba indultunk, hogy körülszimatoljunk a Bátyéknak szállásügyben (alig három hét és itt vannak! öröm-öröm), de félúton túlságosan strandidő lett, és mivel még úgyis csomó idő van érkezésükig, hagytuk magunkat az óceán csábításának, és elheveredtünk, játszódtunk, majd átmegyünk máskor…

Alkonyatkor pedig láttunk csomó polipvadászt, egészen a sekélyesben mászkálnak, és egy piszkavassal be-be döfködnek a kövek alá. Az elejtési procedúrát nem láttuk, csak a másik botjukon lógó végeredményt. :-(

Már harmadik este, hogy rendesen együtt vacsorázunk itthon nyugiban a lakótárssal, ma már eleve azzal indított, mikor megjöttünk, hogy mi lesz vacsira, úgyhogy feldobtam a palacsintát, amit már tegnap is emlegettünk, így ő leszaladt hozzá ásványvízért, én bekevertem a tésztát, D kisütötte (az a kicsi meg mindmegette), és közben mindenféle zenekarokról és repülőkről beszélgettünk . Egészen kedélyes így. Előző este pizza volt, azelőtt meg pasta. Holnap krumplileves/vagy főzelék várható, de az is lehet, hogy megkíséreljük az alattunk árusított friss spenótleveleket főzelékké tenni és akkor tükörtojással… Mmm!

Megint fel-felvetődik bennem a régi dilemma: merre tart az életem, mi vajon a célom benne, és vajon arrafelé haladok-e, hogy ez realizálódjon? Aztán mindig újra és újra rá kell, hogy jöjjek, hogy egyáltalán nem akarok benne semmit se, így valószínűleg mehetek akár erre is. Ez biztos lehangoló másoknak, de nagyrészt azért, mert azt hiszem, nem jól fogalmazom meg ezt az édes nihilt, ami bennem él ezzel kapcsolatban. A mindennapi boldogságadagomhoz ragaszkodom ostobán és önzőn. Másrészről meg borzasztó erőltetettnek érzem azt a társadalmi nyomást, amivel azt akarják belém sulykolni, hogy feltétlenül valami nagy és maradandót kell alkotnom, és továbbadnom ésatöbbi, ha egyszer egyszerűen nem érzem úgy.

Nagyon szeretnék már dolgozni. Ez persze hiteltelen az én billentyűzetemből. Az önéletrajzokba belehazudott nagy munkakedv, kitűnő strapabíró képesség természetesen egyáltalán nem jellemzőm, az óriás naplopó, leglustább semmirekellő helytállóbb. Ennek ellenére tényleg nagyon szeretnék már dolgozni. Utálom viszont a munkakeresést. Mit vacakoljak CV-kkel, bájmosolyokkal, meggyőző tekintettel és próbanapokkal, amikor amúgyis hatvan emelettel lejjebb akarok kiszállni, mint ahová a jegyem szól? Egyszerűen csak hívjanak be valahová, és mondják meg mit kell, megcsinálom tökéletesen, hogy a maradék időben hagy lehessek naplopó világlustája (egyenlő: az élet császára), aki csak lemegy a partra, vagy összebújik a pasijával, megfőzi a vacsit és borozgatva megeszi, élvezi a kilátást egy szikláról, vagy szimplán henyél otthon és mosolyogva olvasgat. Tényleg ne kelljen már a szarnál szarabb melókért is még nekem könyörögni! De egyébként tényleg nagyon szeretnék már dolgozni, mert nem nyomasztanának a pénzügyek, nem kéne a legolcsóbb fagyit venni, nem kéne sóvárogva nézni a kissrácokat a saját szörfdeszkáikkal, és ami még fontosabb: szocializálódnék új emberek között, tanulnám a nyelvet, és hozzá megint valami hülyeséget is biztos, amit eddig még nem tudtam. Kanári madarat fogatni velem. (Lehet, hogy egy ilyen őszinte ajánlóval előbb fölvennének? Ki kéne már próbálni egyszer.)

Tegnap fel egy hegytetőre, váratlan ötlettől vezérelve (lévén zárva az iroda, ahova eredetileg indultunk az önéletrajzzal), ám, ha már így, felmentünk, és útközben jött szembe a nyáj! Kolompoltak és ugráltak és jöttek csak jöttek a buta kecskék, megbámultuk egymást kölcsönösen, nem is tudom ki volt jobban lenyűgözve a másiktól. Azért buták, mert egyrészt perszehogy buták, állatok, másrészt meg csak mennek, mindent megrágnak, mindenre felmásznak és bégetnek (mekegnek?), és hatalmas tőgyeik vannak, este biztos megfejik őket, és lesz belőle aztán finom kecskesajt (óólyan finomak és olcsók itt ezek a kiváló sajtok, hogy nem tudunk velük betelni!), naszóval buták, látszik rajtuk, de nagyon kedvesek is, és furcsa a szemük. Sajnos nagyon féltek tőlünk, nem engedtek közel, elszaladtak. Leghátul a pásztor és kutyája, mondta Hola! (nem a kutya), ki tudja, mire gondolt, hová a fenébe igyekszünk ezen a kopár hegyen. Később kiderült: megázni siettünk. Alig értünk fel, és néztünk szét (persze fényképezőt nem vittünk, mert álláskereső irodán mit fotózzunk?, pedig elképesztően jól nézett ki fentről a táj), csodálkoztunk, meeekkora nagy felhő van ott a szomszéd hegyen. Aztán csak jött felénk, és még fel sem ocsúdtunk, már szakadt a nyakunkba, mi meg a szerencsénken nevetve bukdácsoltunk lefele a térdig érő bokrok között a sikamlós vörös agyagtalajon, hogy ugye nem kéne a meredek úton megcsúszni, mert fájós lábbal, koszos tenyérrel még rosszabb lesz lemenni, de nem is csúsztunk, ügyesen gurultunk lefele, és mire leértünk persze el is állt. Szerencsére volt a hátizsákban pulóver, átvettem a szárazat és keresztülgyalogoltunk a sátras ültetvényeken, ahol óriási papaya-k is lógtak a megszokott pari-papri-banánok mellett. És bent a kecskék. A papajásba’, mer az magasan nő, pálmaszerűen, nem tudják megrágni. Fentről a hegyről még szivárványt is láttunk, D aznap már a másodikat, vagy ha úgy vesszük, harmadikat, mert amikor reggel lement úszni (míg én henyéltem), egy duplát látott. Iszonyat gyorsan mennek itt a felhők, minden eső max ötperces, aztán elfújja a szél, kisüt a Nap, látszik, ahogy vonul a lezuhanó víztömeg, izgalmas, jól néz ki, főleg, ha nem pont rád esik…

De ma meg Las Palmas-ban jártunk, ahová már vittük a masinériát is, úgyhogy a mai fővárosi szivárványról van fotó! És ma nem is áztunk hozzá ronggyá!

Óriási hír amúgy a szigeten: negyven éves hidegrekord dőlt meg tegnap (úgy 15 fokra csökkent a hőmérséklet-árnyékban), D persze trikóban egésznap…, és a hegyekben magasan még havazott is! A helyi lapban ez három oldalas hír, úgyhogy nagyon durva lehet, tényleg, másról sem beszélnek az emberek. Gondolom. De tudom is, mert az a kevés, akivel beszéltünk, az erről beszélt. Szerencse, hogy nem akkor, amikor még a parton laktunk, szétfagyott volna az orrunk! De péntektől állítólag végetér az „ítéletidő”, és jön újra a nyár. Hát alig várom már, most hogy D sportember lett (én meg lusta), szeretném, ha rá tudnám venni magamat a reggeli úszásokra. Meg a szabadtéri konditeremre. De ahhoz már reggel nagyon melegnek kell lennie, olyan melegnek, mint az ágyikóban, minimum. Elvégre lassan negyven leszek, el kell kezdeni foglalkoznom a vonalaim megtartásával. Na megyek is, falok egy nutellás-banános fagyikelyhet.

Különben a főváros nekem sokkal jobban tetszett, mint vártam. Mindenki szerint az itt a béna hely, a nagyváros, ahol nincs semmi, csak kanáriók lakják, stb… Lehet, hogy nincs semmi (mi?), lehet, hogy nagy (Bp-hez képest falu), az meg, hogy helyiek lakják, háát, nekem rokonszenvesebb, mint a plázák között sétapálcával túrázó svéd nyugdíjasok, mindenesetre igazán élhetőnek tűnt, főleg a dombtetős kertvárosi rész, sok zölddel, csudaszép színes kis házakkal, rengeteg parkkal, óriás zöld fákkal, kilátással az óceánra. És végre fiatal emberek is láthatóak! Itt a playan ez nagy szám! Akkora sportcentrumot láttunk, majdnem, mint a városliget, szabadtéri persze egy csinos parkban: 2 nagy focipálya, sok kispálya, tenisz, kosár, görkori, gördeszka (csomó félcső, ugrató, meg korlát, és ami csak kell ugrabugrálni, össze is firkálhatod, azért van!), uszoda, játszótér, nagy zöld gyep, szóval a születéstől a halálig bezárólag gyúrhatod magad a parkban kedvedre. Ez itt egyébként nagyon szimpi, mindenhol csomó lehetőség arra, hogy egészségesen élj. Ha más nem, a nagy kék, és a mosolygós szomszéd, kedves boltos… Nem hiszem, hogy népbetegség a szívroham. Autót a szigetre behozni hülye drága, és én ezt támogatom. Nyugi van, csend, és jólevegő. Buenos aires. Szeretem.

Jónagy zápor volt az imént! Végre esett valami eső, most először, az első sziget-esténk óta. Ez sem volt több öt percnél, de ahhoz képest, hogy az időjárásjelentő kis ablak több, mint egy hete esőt, hűvöst jelez (tegnap megint leégett az arcunk), ideje is volt már. Épp felkeltünk és kiültünk reggelizni, amikor hátranéztem, és mondom, fhú, nem látszanak a hegyek! És öt percre rá már semmi sem látszott, csak az ablaküvegen leömlő víz. Aztán kisütött a Nap megint, és a hegyek úgy néztek ki, mintha karnyújtásnyira lennének, zölden, élesen, eső utáni tiszta-szépen. Majd megint beborult, és megint kiderült. Közben virtuálisan körbejártuk a szigetet, elmentünk Las Palmasba, meg be a sziget közepére, aztán megint vissza ide, képekkel, magasságszintekkel, guglival… Kedden tényleg megyünk Palmasba, megnézzük végre a fővárost! Most várjuk, hogy elmúlik-e ez az esősködés, vagy ma egész nap szobafogság..?

Holnap talán átjön két magyar estefelé kajázni, lehet, hogy rakunk tüzet a parton, meg majd biztos megemlékezünk a március 15-ről is (nincs kokárda már megint, fene egye meg!), és ilyesmi. Tegnap pedig több mint egy hónap után végre különváltunk egymástól a Zurammal pár órára, mert míg átmentek a másik Dáviddal meginni egy sört, én jól itthonmaradtam, mint jó feleség, frissen üdén várva haza a férfit (mint most olvastam, hogy kell is, egy ’55-ös könyvrészletből). :-)

Tegnap voltunk ott messze munkát keresni. Valójában a dűnéken túl, a Faro-nál (világítótorony), ahol utoljára 18 napja voltunk (háhá, hülye naplózás, mindent tudok magunkról..((és rólatok, miért ne éljek, abból, hogy hallgatok?))), odafele stop, 2 átszállással, majd vissza séta a parton, nagy dűne, nagy hullám, még mindig ez a kedvenc részem, olyan vad és energikus ott az óceán, hogy egész életemben tudnám csak nézni, és semmi mást csinálni. Aztán nagyon elfáradtunk (vagy csak én, mert eleve nagyon korán keltem, nem tudom miért), és hazafele még be kellett menni a nagy plázába és vettünk csomó mindent, Tabasco-t is, és D épp főzi a csilit, kezd már nagyon jó illata lenni, és végre hazaértünk, de még vacsi, fürcsi...és mivel nem tudtuk, lakótárs ma reggel, vagy csak később jön-e, még el is mosogattam féligmeddig, és közben az jutott eszembe, ilyen lehet felnőttnek lenni, hogy nincs kedved, fáradt is vagy, mégis elmosogatsz. Na, szerencsére nem csinálom gyakran. Elég akkor mosogatni, ha van kedv. Fáradtnak lenni meg eleve bénaság. Mindenesetre ma kell még CV-t fénymásolni, mert elfogyóban. Valaki hívjon már vissza inkább! :-) (Bár valszeg áprilistól indul a szezon - úgymond.)

Ma csupa egészséges dolgokkal próbálom visszabillenteni drága szervezetünk jóllétét, úgymint: ebédre finom lecsó friss ropogós paprika-paradicsomból, vacsira óriás gyümölcs saláta, mandarin, nektarin, ringlószilva,eper, ananász, alma és banánból. (Hozzá/mellé/előtte utána egy kis tejberizs, természetesen nutellával, de azt hiszem ez nem az egészségprogram része, csak a jóllakásié.)

Tegnap ugyanis elhajlottunk, és mivel több, mint két hete ilyesmi nem fordult elő, ma úgy érzem, megérdemeljük a kényeztetést. Az elmúlt 16 napban azt hiszem olyan sem fordult elő, hogy este 10 után ne itthon lettünk volna. Nyugdíjas gyerekek lettünk. Tegnap viszont sikerült éjjel 3-ra hazaérni a munkakeresős túráról, ami végülis sörözésbe és láncdohányzásba fulladt, de nem baj, mert egyrészt kapcsolatokat építettünk, ami munkakereséshez ugye elengedhetetlen (ki hallott már olyanról, hogy valakit nem valakinek az ismerőseként vesznek fel valahová?), másrészről pedig megtudtuk, hogy ilyen későn is haza lehet jutni kisfalunkba. Összesen amúgy most buszoztunk másodszor, nappal mindig stopolás van. Rengetegsok csillag alatt sétáltunk haza, fogalmam sincsen már miről beszélgetve egész úton, de arról persze nagyon. Ma pedig meglepve láttam reggel az órán, hogy már elmúlt délután egy óra is (a mostani menetrendünkben ez valóban meglepő), és aztán a reggeli kávé ágyba érkezése után (mióta itt vagyunk, ez megy. remélem nem az van, hogy akar tőlem valamit ez a csávó!) megdumáltuk, hogy akkor mindjárt átvisszük a CV-met a helyre, amit tegnap ajánlottak (de persze jó messze van és kinek van erre energiája egy ilyen napon?), majd még egy kis pihenés és evés és pihenés és bújás és evés és pihenés után egyszercsak 8 óra lett, és megint éhesek lettünk, és megbeszéltük, hogy akkor inkább majd elvisszük holnap… Néha lehetünk lusták is, ha aztán másnap majd újabb energiával látunk a tennivalókhoz, igaz?

Egyébként a falunk két boltjában már egészen jó kapcsolatokat ápolok a személyzettel, folyton olyan, mintha tudnék spanyolul (főleg, ha célirányosan valamit venni megyek, és előtte kinézem a szótárból, és megkérdezem, hol van), kicsit megszólalok, akkor egyből rákezdenek, néha értem és elég egy sí, vagy egy no ahhoz, hogy olyan legyen, mintha beszélgetnénk. Jópofa. Most tökjól elmondtam, hogy magyar vagyok, a kérdésre felelvén. Majd a hosszabb válaszra, közöltem, hogy csak kicsit beszélek, de azt általában már nem veszik komolyan, énmeg hagyom, hagy mondják. Hallgatjuk amúgy a Caleidoscopiot, meg a Manu Chaot, hátha! Lehangoló, hogy itt mindenki beszél angolul. Hogy fogunk így megtanulni gyorsan spanyolul?!

Tegnap végre elmentünk kirándulni. Meguntuk az Óceánt, hegyre mentünk. (Hááhhá, dehogy untuk meg.) Pár napja nincs strandidő (kezdek már morcos is lenni rá), úgyhogy gondoltuk, megnézzük azt a kis hegyecskét a szomszéd falu széliben, ami a gúgli térképen úgy tűnt, ráadásul valami vulkánféle, legalábbis felülnézetből volt neki krátere. Élőben nem volt, de ettől függetlenül marhajó volt átlibegni a parton a köveken (épp dagálykodott, néha nem is tudtunk a parton haladni), aztán be a faluba, épp szülinap volt egy játszón, vidámság, szendvicsevés, és még találtam is egy öt euróst! Aztán tova a paradicsomföldeken is túlra, fel a tetőre. Kilátás remek, néha süt, néha fúj, néha csöpög (a Nap, a szél és az eső mármint), aztán a csikket a városra pöccintjük...és haza. Este naaagy saláta és kukoricásrizs, meg a gépek nyomkodása (nemtomminek). Mára meg munkakeresést ütemeztünk, de kiderült, hogy vasárnap van. Holnap.

Viszont az imént, míg D. elment reggeliért, becsöngetett a főbérlőnk. Tudnivaló hogy a lakáshoz tartozik egy garázs is, de ahhoz nincs kulcsunk. Tudnivaló valamint, hogy a lépcsőházban mindössze két tilalom van "szörfdeszkát és állatot a lakásban tartani tilos". Ehhez képest mi az óriásdeszkánkat elrejtettük a lépcsőforduló alatt, a kisebbet meg itt tartjuk a nappaliban. Szóval csengetnek, kócosan ajtótnyitok, és egy tök idegen forma azzal indít, beszélek-e spanyolul, mondom, nem (mindezt spanyolul, így nem vett komolyan), és mondta, hogy a deszka ott mögöttem, az baj. Mondtam (félig angol-spanyolul, mert igaz amit mondtam, nem nagyon beszélek, de érteni kicsit értek spanyolul), hogy hát holnap jön vissza a Dávid, kérünk kulcsot a garázshoz, és majd akkor már nem lesz itt. Mánnyáná! És mosolyogtam és a kezemmel tisztelegtem is a fejemnél, hogy tudja, komolyan mondom, mire ő is mosolygott, de még erőltetett szigorú arccal a lenti deszkáról is érdeklődött és pláne nevetett, mikor a számat húzva bevallottam, hogy az is, igen, de az is eltűnik onnan holnap. Köszönte, elment. Megúsztuk!

Aztán kaptam hamburgert reggelire. :-)

Elfelejtettem megemlékezni róla tegnap, hogy egy hónapja kerekedtünk fel, de semmi sincs veszve, megemlékezem ma. Tegnap ismét elmentünk netet venni próbálni, már sokadik alkalom ez, én mindigis tudtam, hogy a reklámok hazudnak, a dolgok sosem olyan egyszerűek, mint képzeled azok alapján. Na mindegy, már tudjuk legalább, hogy a sok-sok szolgáltató közül melyik a legjobb (nekünk), annyiszor körbejártuk a témát, üzletenként. És ma újra megpróbáljuk!

Olyan dolog is történt még a tegnapi nap során, amilyen az elmúlt hónapban nem: beborult az ég, és este kicsit csöpögött az eső is! Najó, ferdítek, amikor megérkeztünk a szigetre, akkor is esett pár órán át (ami akkor rosszabbul is érintett minket – elvileg, gyakorlatilag azon is csak vigyorogtunk a 23 fokban, tegnap meg már itthon voltunk, túl a vacsin, mire eső lett az egésznapos lógalába-ból). Képtelenség kiigazodni az időjáráson. Mármint, ha ilyesmi van, hogy felhők, vagy másféle szél, mint a mindennapos… Amikor tegnap átértünk a dilipartra, 3 fekete asszonyság odaszólt a sétányon, hogy heló, honnan jöttetek, én meg ostobán megfeleltem, hogy hungariból, erre felállt az egyik, kezetfogott, és míg mondta a magáét, már csomózott is rá a kezemre egy karkötőt, hogy good luck, meg long life, happy life, ezek voltak rajta a golyók, és hozták (volna) a szerencsémet. Ugyanezt csinálta közben a másik Dáviddal is, én meg nagyon nevettem, míg osztotta rám az áldást, mert egy tízcentes se volt nálam épp (bankkártyát meg sztem nem fogadott volna el), úgyhogy miután megáldott, mondtam, hogy bocsika, de épp melót keresünk, és amint találtunk, visszajövök megvenni a csecsebecsét, de addig vegye vissza, de mondta, hogy nekem adja ingyen, és három órán belül találok vele melót, de én csak visszaadtam, míg D megtartotta az övét, de aztán ő is elszúrta, mert 10 lépés után levette és zsebrevágta inkább, szóval nem is lett melónk –egyelőre.

Viszont palacsintát vacsoráztunk, mert már napok óta figyelem sóvárogva a cukrászdákat, és csokitortákról beszélek lelkesen, mandulával, meg habbal, krémmel.., nade beülni egy ilyen helyre most óriás luxusnak tűnik („volt ez már így, és lesz is még”), szóval sütöttünk palacsintát, és mivel nekem alap, hogy nutellás kell, a lekvárt D választhatta ki, mégis a meggyes lett, amire elsőre gondoltam, hogy de jó lenne, úgyhogy csomó nyalánkságunk van itthon, sőt! Hogy ne csak édes legyen, vettünk sajtot és (tádámm, dobpergés!) tejfölt is. Vagy valami olyasmit, na. (Nata fresca. A szintén hispániában tengődő tejfölkedvelő magyarok számára. De csak óriás boltokban kapható, itt pl. a Carrefourban.)

Amúgy kezd az arabokról is megváltozni a nézetem (hányadjára, istenem!), miután az elmúlt 10 stopolásból kétszer is valami iszlamisták vettek fel minket, tegnap hazafelé ráadásul két nő! Előzőleg 2 pasi, akik közül az egyik helyi, a másik holland, de egymás lánytestvéreit vették el, majd a holland nyitott egy buzibárt itt a szigeten, de egyébként nem meleg – mondta mindezt ő maga. És arabul beszélt a telefonjába, amit amikor bekapcsolt, épp elcsíptem az üdvözlőszövegét „Jesus loves you”. :-o Majdnem mindig mázlink van egyébként, pedig tényleg rossz itt stopolni, de amikor már felvesz valaki, majdnem mindig a tökéletes helyig visz. Ezek is egészen, köszönjük szépen!

Komolyan javuló tendenciát mutat a gépem aksija, akár 2-3 percig is bírja (most, hogy áthoztam a nappaliból a szobánkba, simán tűrte)! Ha én ennyit bírnék egy levegővel, sokal jobban szemügyre vehettem volna ma délután az élővilágot az óceán fenekén. De egyébként én is javulást mutatok a nyári teljesítményemhez képest, azt hiszem. Mondjuk itt alig dohányzunk, meg jó a levegő is biztos segít. És tök relax van. Na nem mintha otthon nagy stresszes lennék. Szóval ma átmentünk megint Arinaga-ba, teljes búvárszettel, én még a szörfös ruhám is magamra öltöttem. De milyen jól is tettem! Csuda egy hideg volt ott a víz, én nemtom D hogy bírta fürdőnaciban, amikor vizet ért a csupasz fejem, azt hittem egyből megfagy. Hihetetlen milyen különbségek vannak itt víz és egyáltalán léghőmérséklet tekintetében! Mondták többen is, de hittem is, nem is. Nos, itt nálunk pl, viharfalván amolyan tavasz van. Ha átmegyünk a turista beachre, Maspalomasba, full nyár. Mogánban a levegő is nyárias volt, a víz meg még Maspalomasnál is langyibb, emitt meg, Arinagaban jó hideg. Mondjuk látszik is, hogy ott valami kavarodás van, innen-onnan csapnak fel a hullámok, és jó nyílt a terep, szóval érthető, de azért meglepődtem. A múltkori átsétakor láttuk, hogy ott merülgetnek is, aztán tegnap este a mai szabadnapi programról beszélgetve erre jutottunk, hogy átmegyünk mi is halnézőbe. Láttunk is szép tintahalat, addig bosszantottuk, míg el nem kezdett aggódni, meg sok szép csillogósat, a növényvilág szembetűnően színesebb, mint a Földköziben, és egy jókora csigával is összeakadtam. Meg a szokásos. Bámultam alulról a Napsütit, mert azt szeretem. D meg még egy hatvan grammos ólomsúlyt is talált, amivel riogatta meg méregette a halakat. :-)

Aztán megint séta vissza, végre nem fújt a szél annyira, kellemes naplemenős hazaérés, és sütöttünk husit, meg ettünk hozzá salit. Aztán megint felcsengetett a srác, aki a szörfcuccát akarja folyton ránksózni, mert holnap már tényleg elhagyja a szigetet, és úgy fest, sikerült beszereznünk egy teljes felszerelést, borzasztóan áron alul, ráadásul úgy, hogy majd később fizetünk érte. Legjobb biznisz, holnaptól csúszhatunk mi is a vízen, örülhetünk a szélnek, meg minden! Őrület! Már csak meló kell, meg haverok, és spanyol nyelvtudás. Ja, mert telszámunk is lett közben (szólj, ha kell!). Najó, a net még várat magára, de az önéletrajzom mindjárt összefésülöm, aztán hajrá! A srác amúgy egy kocsit is el akar passzolni, egy fehér rovert, klasszul néz ki, persze nem értek hozzá, de tetszik, 700 euroért. Az szerintem olcsó. Összekötöttük egy lengyel taggal, aki egy magyar ismerős haverja, és talán érdekli a téma (sajnos jogsi hiányában minket nem érdekelhet, pedig menő lenne). Csináljatok jogsit, néha jól jöhet! Egészen gördülékenyek a dolgok, kíváncsi leszek, ha nekiállunk munka után kuncsorogni... Lassan vége a nyaralásnak, de közben egész jól el is rendeződtünk (ilyen-olyan szempontból).

Velem egy néger nem szórakozhat. Kirakom jusztis az utolsó kettőt! :-)

Tegnap visszatértünk a régi zónánkba, Maspalomasba, így átruccanva sokkal kevésbé fárasztó a nyugdíjas turisták tömege, mint napokig ott lenni, de azért jó volt utána megint hazatérni, és csöndes kis falunkban hajtani álomra a fejünket. Ilyen a magasparti sétányról a nagy playa, háttérben a dűnékkel.

Aztán látható még a soook apartmanház-szálloda és golfpálya is itt-ott.

Valójában először San Agustínban strandoltunk egy jót, ami félúton van otthonunk és a sziti között, ezenkívül még kisrepteréről híres, ahol lakótárs/főbérlőnk is tanul reppenni, a hétvégén meg is néztük milyen a hely. Izgis! Onnan meg már lesétáltunk a megszokott parti mekdonálcig, ahol jó sokáig lehet ingyen wifizni. De kezd már unalmas lenni ez a túra a netezésért, úgyhogy hamarosan megvesszük a modemes mobilnetes csodát!  Alant egy leszálló kisgép (állítólag majd mi is mehetünk egy körre egyszer!), meg a séta a parton tovább Maspalomas felé.

Ma pedig a másik irányba eső legközelebbi faluba zarándokoltunk el (lakhelyünk egyébként tömegközlekedési tragédia, az összes általam valaha látott olasz és szárd falunál nagyobb csőd, úgyhogy gyaloglás van, vagy stopolás – és ha lenne jogsink 3-600 euroért lehetne kocsivásárlás is, de így ugye…), Aigumar, vagy Arinaga, vagy valami ilyen, most lusta vagyok megnézni, hát az szupercuki volt, nagyon jó partokkal, sétánnyal, mólóval, szobrokkal, edzőfelszereléssel, meg minden. Lesz még dolgunk a hellyel, azt hiszem. És úgy fest, egy srác mindenképpen ránk akarja sózni a szörfcuccait jóval áron alul..jaj-jaj, miért nem egy hónap múlva jött..? Na, van itt még pár kép kisfalunkról (Balkút, D. fordítása alapján), innen, onnan, szélforgóval, színes házzal. Mi is egy ilyen lapostetősben lakunk (a kép illusztráció).

És a szörfös szobor, meg a bekötőút az ablakból, aminek a végén az a város látható, ahol letesz a busz, szélein meg a mezőgazdaságok és a kecskenyájterelő mezők.

Ilyen az egészséges banánültetvény, még ép fedéllel, és emilyen a póruljárt gazda sátorszerkezete, ha elbánik vele a szél (márpedig elbánik, mert itt folyton fúj, nagyon, és mindenhonnan!).

Végül szép felhős hegyek és egy teliholdas éccaka. A felhőkben az a jó, hogy jönnek-mennek, ijesztgetnek vagy szépek, majd végül nem esik belőlük semmi.